Anticipáció

A megismerési (kognitív) folyamatok első lépcsőfoka a környezet ingereinek az érzékelése, majd azok tudatosítása, észlelése. Az érzékelés és észlelés különböző, de szorosan összefüggő fogalmak. Az érzékelés (szenzáció) a környezet (külső-belső) ingereire adott idegi válasz, az információ regisztrálása, hétköznapi nyelven meglátunk, meghallunk valamit.

Az érzékelés folyamata során az ingerek felvétele az érzékszervekben, a bőrben, az izmokban, ízületekben, sejtmembránok felületén található receptorok, érzékelő sejtek segítségével történik. Minden receptor ill. érzékszerv rendelkezik egy neki megfelelő ingerrel (pl. a szem ingere a fény). Az érzéklet az érzékszervből az agyhoz érkező idegi információ, amely aztán agyi folyamatok révén észleletté válik, tudatosul (pl. a fény ingerből a rajtjelző lámpa fénye lesz).

Az észlelés (percepció) az érzékszervi adatokra épülő kognitív tevékenység. Az észlelés azon pszichológiai folyamtok összessége, amelyek útján felismerjük, szervezzük, és jelentéssel ruházzuk fel a környezeti ingerekből érkező észleleteket. Az érzékszervek segítésével a környezeti információ tárgyak, események, hangok, ízek, stb. élménnyé alakulnak.

Az észlelésünket jelentősen befolyásolják előzetes tapasztalataink, ismereteink, pillanatnyi hangulatunk, szükségleteink, érdeklődésünk, valamint az adott kultúra, amelyben élünk. Az észlelésben nagyon fontos szerepe van a tanulásnak is.

Az észlelés funkciói: a felismerés (mit látunk, hallunk, tapintunk stb? ) és a lokalizáció (és hol, honnan látjuk, halljuk stb.).

Az észlelésnek a tárgyak felismerése mellett, fontos feladata a tárgyak helyzetének meghatározása, lokalizálása. Ez több tényezőből tevődik össze: a figura háttértől való elválasztása, a tárgyak csoportosítása, a távolság és mélység észlelése (relatív nagyság: a közelebbi tárgyakat nagyobbnak észleljük), és a mozgásészlelés.

A vizuális észlelés

Az embert érő környezeti ingerek 75-80 %-a vizuális eredetű, ami azt jelenti, hogy a körülöttünk lévő világ megismerése elsősorban képi úton történik. Megkülönböztetünk centrális és perifériás észlelést. A látótér központi része a közel- és távollátás feladatának ellátásához, a perifériás része a tájékozódáshoz, a környezet megfigyeléséhez szükséges. (pl. a szemből érkező labda és az oldalról támadó ellenfél együttes észlelése).

Mozgásérzékelés (motoros érzékelés) alapját a mozgásszervi receptorok (inak, izomzat) és az egyensúlyi szerv felől érkező ingerületek képezik, amelyek információkat szolgáltatnak a központi idegrendszer felé a mozgási folyamatokról és a térbeli helyzetről.

A túlélés alapvető feltétele, hogy az észlelő a környezeti tárgyak és saját teste helyzetét pontosan meg tudja ítélni a térben. Ehhez a magának a háromdimenziós térnek és a mozgásnak az adekvát észlelése szükséges. A mozgás lényege a háromdimenziós térben történő folyamatos térbeli tájékozódás (orientáció) vizuálisan, proprioceptív úton, motorosan, stb. (propriocepció: különböző testrészek testhez és egymáshoz viszonyított helyzetének érzékelése).

Minden mozgás, manipuláció, hely- vagy helyzetváltoztatás kivitelezéséhez folyamatosan mélységi ítéleteket kell hozni, amely a saját test referenciafelszínétől való távolság azonosítását jelenti. Ez a folyamat szolgáltatja az észleléshez a tulajdonképpeni harmadik dimenziót.

Fontos képességnek számít az egyes mozgások hatásának előrejelzése, illetve a tárgy térben való mozgásának helyes megbecsülése (pl. megfelelő ütemű érkezés a kapu elé, jó ütemű passzok, pontos indítások, az ellenfél támadási szándékának megfelelő idejű lereagálása).

Azokban a sporttevékenységekben, sportágakban, ahol a környezeti tényezők szerepe állandó ún. zárt mozgáskészségeket használunk. Például az atlétika ugró- és dobószámai, a súlyemelés, lövészet, műugrás, torna, stb. olyan sportágak, amelyekben a versenyzők a korábban megtanult mozgást reprodukálják minél magasabb szinten. Az ellenfelek és a csapattársak mozgásai közvetlenül nincsenek hatással az aktuális sportteljesítményre.

A zártláncú készségek esetében a mozgások érzékelése-szabályozása belülről történik (interocepció), a vezető információ az izmokból és inakból származik. A nyílt mozgáskészségeknél az érzékszervi modalitások valamennyi formája szerepet játszik az eredményes teljesítményben. A nyílt készségeket igénylő sportágakban versenyző sportolók sikerét nagymértékben befolyásolja, hogy mennyire képes előre bejósolni, milyen mozgásprogramot kell előhívni. Ehhez az aktuális vizuális ingerek észlelése, a korábbi mozgástapasztalat, valamint a már megtanult mozgásminták aktiválásának koordinációjára van szükség mentális állapot fenntartása mellett.

Az időérzékelés (időérzék, belső óra, biológiai óra, bioritmus) mentális és biológiai folyamatok összessége, amely során érzékelni tudjuk egy időtartam hosszát, valamint, hogy két időintervallum egyenlő, esetleg különböző. A sportban az időérzékelés kitüntetett jelentőséggel bír: pl. lásd futó, úszó számok, ahol az idő dönti el a helyezéseket; időre vívott küzdősportok; csapatsportágaknál játékidők, félidők. A sportolóknak az időhöz igazodva kell beosztani energiájukat, fontos az időzítések szerepe pl. az 500 méteres kajakban mikor kell „robbantani” stb.
Az időt a mozgásokon (változásokon) keresztül észleljük. Az időérzékelés nem köthető egy elkülönült érzékszervhez, mivel az időt az eseményeken keresztül tudjuk értelmezni, így a többi érzékszervünkről bejövő ingerek képezik az észlelés alapját.
A tulajdonképpeni időészlelésben különbséget teszünk az időtartam észlelése és az időbeli egymásutániság észlelése között. Abszolút időérzéknek nevezzük azt a képességet, hogy valaki meg tudja állapítani, hogy mennyi ideig tart valami (a tényleges, “fizikai” idő becslését). A relatív időérzék annak megállapítását jelenti, hogy egyik folyamat rövidebb-e vagy hosszabb, mint a másik (pl. az előző alkalommal gyorsabban úsztam-e, mint most). A legrövidebb történés, amelynél már időtartamot tudunk észlelni: O,2 mp.

Az időtartam észlelésében az időingereken kívül más tényező is szerepet játszik: mégpedig az a tartalom, amely az időt kitölti és tagolja. Tehát az objektív, fizikai időtől meg kell különböztetni a szubjektív időt, ami azt jelenti, hogy mennyi ideig tartott valami a szubjektív megélésünk szerint. A szubjektív idő általában többé-kevésbé különbözik az objektívtől, mégpedig egyénenként változó mértékben.

Az időbecslésben mellett életkori különbségek, valamint egyéni eltérések is mutatkoznak. Egyes személyek hajlamosak az idő alábecsülésére, mások pedig a túlbecsülésére. Függ a becslési képesség az egyén pszichés állapotától is.